Az úgy volt, hogy elkezdték bontani a nádfödémet a szobában és a nappaliban.
Pontosabban Férj kezdte el, mert a segédek lemondták a találkát, mindenféle nagybácsi 60. szülinapra meg tüdőgyulladásra hivatkozva... kifogások, mindig a kifogások...
Úgyhogy egyedül állt neki, reggel elindult 7 órakor, hogy majd jön ebédre.
10:30-kor csörög a telefonom, hogy nyissam a kaput, itt áll előtte.
Kérdezem hogy mi történt, a választ már nem írom le, de el tudjátok képzelni, a kamionos-buszsofőr-székelyparasztbácsi káromkodás minden aspektusát felvonultatta, ugyanis a lelkem drágasága nem elég, hogy védőfelszerelés nélkül állt neki a műveletnek (maszk, kesztyű) minek következtében Louis Armstrong elbújhatna mellette, de egy dróttal a kezét is keresztbe vágta, mivel nincs víz a háznál, még kezet se nagyon tudott mosni.
Ha ez meg még nem lett volna elég, a nappali gerendái láttán elment a kedve az egésztől, ugyanis szuvas és meg van süllyedve.
Úgyhogy inkább hagyta a francba az egészet és hazajött pihenni. ez 2 hete volt, azóta lebontották az egészet, apukám szerint nem is olyan gáz a gerenda, meg kell erősíteni és nem lesz vele gond, nem kell kicserélni.
Hát nem tudom, ha 10 év múlva le kell miatta bontani a mennyezetet, biztos szívrohamot kapok...
De végül kiderült a turpisság, aminek okát talán majd megfejtik a jövő régészei: a fentebb látható gerendázat fölé építettek egy másikat, kvázi tehermentesítve a elsőt, így nincs is sok értelme, hogy ott legyen, de legalább van. ez a ház egyre érdesebb...
Egy kis nyugizene a végére, hogy átérezzétek: